Emlékszem rá, amikor kicsi voltam, az egyik legnagyobb vágyam az volt, hogy a szüleimtől kapjak egy olyan cipőt, aminek a talpa világított. Nem mindenkinek volt ilyen cipője, mert nem volt olyan könnyen beszerezhető.
Aztán egyszer csak az egyik születésnapomon – már nem emlékszem, hogy hanyadik volt -, kaptam egy nagyobb dobozt anyukáméktól. Jól be volt csomagolva, időbe telt, mire kicsiként ki tudtam bontani és kinyitni a dobozt. A cipő volt benne, amiről úgy álmodoztam. Fehér volt és a talp része oldalt világított. Ki lehetett kapcsolni, volt egy nagyon pici kis gomb a sarkán, azzal lehetett állítani azt is, hogy milyen tempóban villogjon a fény. Színes volt, világított pirosan, zölden, kéken, mindenhogyan.
Amikor bementem a suliba az új cipőmben, egyből mindenki el volt ájulva. Még a tanárok is mosolyogtak, hiszen tényleg nagyon kis aranyos cipellő volt. Főleg az én kis lábamon. Aztán valahogy hirtelen rájöttek a gyártók, hogy mekkora ötlet volt ilyet készíteni, így aztán az egész város, az üzletek, minden televolt ilyen cipőkkel. Szóval egy idő után már mindenkinek ilyen cipője volt.
Az a nagy szerencsém, hogy az általános iskolás osztálytársaimmal annyira jóban voltunk és kicsiként is tudtuk, hogy bántani egymást nem szabad, hogy mindig amikor szóba jött a cipő, akkor mondták, hogy nekem volt először ilyen, és én vagyok a legmenőbb kislány a suliban. Ez jól esett, hiszen ha belegondolsz, ma már mi lenne? Egyből mindenki a csúcsra akarna törni, mindenki azonnal a legmenőbb akarna lenni, fúrnák egymást és még sorolhatnám. És igen, rengeteg ilyet tapasztalok a mai világban, hogy az emberek nem segítik egymást, inkább eltapossák egymást, hogy ők legyenek az elsők, a leg-ek. Mindenesetre ez a cipő mindig az emlékeim között marad.